Vidékfejlesztési szempontból is napjaink talán egyik legégetőbb kérdései közé tartozik a fenntarthatóság, hiszen a gazdaság és a társadalom szinte minden szegmensét érinti. Láng István akadémikus szeptember hónapban tűzte napirendre „A fenntarthatóság” kérdéskörét, a Magyar Tudományos Akadémia Bizottsági ülésén. A közeljövőben várhatóan elkészül az MTA összegzése a témával kapcsolatban.
Az alábbiakban a témával kapcsolatosan Dr. Orosz Sándor a Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának alelnökeként korábban tartott előadását olvashatják:
Nagy tisztelettel köszöntöm én is a konferencia résztvevőit.
Engedjék meg, hogy azzal kezdjem, hogy Nacsa János igazgató úr, amikor megkeresett, hogy elvállalnék-e egy előadást a konferencián, igent mondtam. Annál is inkább, mert a Környezetvédelmi Bizottság mellett nem olyan rég megalakult Kutatási és Innovációs Eseti Bizottságban is van alkalmam részt venni és azt gondoltam, hogy így legalább ezt a közeget is kicsit jobban megismerhetem. Aztán, mert hogy az ember már csak ilyen, közeledett az idő, hogy most már nemcsak ígéret, be is kell tartani, el kezdtem készülni és rádöbbentem arra, hogy ez egy kimeríthetetlen téma.
A kimeríthetetlen témáról azt kell tudni, hogy arról vagy nagyon röviden lehet beszélni és azt a legnagyobbak, az ügyeket szegről végről ismerők tehetik meg, vagy órákig lehet róla beszélni. És akkor eszembe jutott az a kis gondolat, amit Nacsa János igazgató úr mondott korábbi kapcsolatunk egyik szakaszában: „Sándor tudod-e, hogy mi a különbség a bölcs ember és az okos ember között?” Mondjad János! „Tudod a bölcs ember abba a csapdába nem lép bele, ahonnan az okos még kivágja magát.”
Mint látszik, bölcs nem vagyok, hogy sikerül-e legalább okosnak lenni, az kiderül a végére. Annál is inkább nehéz lenne úgymond tájékoztatást adni e két fogalom, társadalmi jelenség, gondolat és itt már rögtön látszik, hogy milyen nehézség van: innováció és fenntartható fejlődés két olyan tudott tartalmilag gondolt kifejezés, ami fogalmi értelemben lehetséges, - egyik se önmagában sem - és természetes módon ennek megfelelően hát eléggé szabadon lehet az éppen kiválasztott fogalmi rendszerben elhelyezkedve ilyen, vagy olyan álláspontot elfoglalni a két téma összefüggés rendszerét illetően.
Az innovációhoz engedjék meg, hogy így fogalmazzak: nem értek, azt meg feltételezik, hogy a fenntarthatóságról, és már látják, így is mondtam, hogy a fenntarthatóságról és nem azt használtam, hogy fenntartható fejlődés. Én sokkal inkább örülnék, hogy ha meg tudnánk maradni a fenntarthatóságnál és valahogy elhagyná maga az emberiség ezt a fejlődés szót. Ma így használjuk, de azt gondolom, hogy folyamatosan elnehezítjük ennek az egész ügynek az érvényesítését, mert hogy ma, még amikor fenntartható fejlődésről beszélünk, az emberek túlnyomó többsége, nem Magyarország és a régió, hanem az emberiség értelmében mondom, valamiféle gazdasági növekedésben, többletben gondolkodik, a fejlődés kifejezéshez ugyanis ez tartozik hozzá.
Már pedig a fenntarthatóság teljes gondolatköre az éppen, hogy ennek a nem a megkérdőjelezése, hanem a tagadása. Ez sok esetben nem többletet, nem a gazdasági értelemben vett növekedés forszírozását, hanem éppen ennek az ellenkezőjét, a kevesebbet és a gazdasági növekedés, adott esetben visszafogását követeli meg. No nyilván így van ez az innováció kifejezéssel is, én magam is többféle innováció meghatározását olvastam, engedjék meg, hogy én egy lényeget emeljek ki. Nevesen, hogy az innovációt valahol egy mikroszintű vállalkozáshoz kapcsoljuk és ezt a nézőpontot megerősítette az eseti Bizottságban tartott ilyen-olyan tájékoztatás is.
Most engedjék meg, hogy én egy üzleti kategóriaként értelmezzem, ahol az üzleti innováció abszolút értelmezhető és rendkívül előnyös ügyeket jelent: nevezetesen olyan folyamatos megújulást, amelyik nem egyszerűen csak az adott gazdaságot teszi sikeressé, hanem a gazdasági növekedést, hanem a gazdasági növekedést a működőn tőke profit igényét elégíti ki maximálisan. Márpedig ezzel erősen lehet vitatkozni, hiszen nyelvi innovációról, társadalmi innovációról is hallottam, azért szeretném, ha erről a platformról beszélnénk, mert úgy érzékelem, hogy amikor ma Magyarországon az innováció szóba kerül, akkor azért leginkább ez az összefüggés rendszere érvényesül. Ha pedig ezt így nézzük, akkor bizony alapjáraton azt kell mondani, hogy a hagyományos, a profitorientált gazdasági logikán működő innováció, az a fenntartható fejlődést nem szolgálja.
Ez egy nagyon kemény kijelentés, és már most mondom, hogy nem is igaz. Azért kellett bizonyos idő, hogy a gazdaság logikáján végighaladva az emberiség eljusson oda, ahol most tart. Most hát azért beszélünk a fenntarthatóságról, a fenntartható fejlődésről, mert mára legalább a kérdőjel odatehető, hogy vajon mennyire tartható fenn mind az, ami ma történik, zajlik a mai társadalmak úgy, ahogy ma vannak a világban fenntarthatatlanok.
Itt ebben a kis kiadványban Nacsa János a bevezetőjében olyasmit is ír, hogy a fenntarthatóságot már elfogadta az emberiség. Korántsem, még nem tartunk ott. Ma már egyre több alkalommal, egyre többször ilyen politikai megnyilatkozások hangzanak el, de ha megnézzük a politikai elhatározások és a fenntarthatóság összefüggését, és ha megnézzük például, hogy mire is vezetett a RIO-i konferencia és mire is vezetett a KIOTO-i egyezmény, akkor ez utóbbiról például meg lehet állapítani, hogy miután lényeges kibocsátás csökkenést határoztak el a világban, a lényeges kibocsátók nem csatlakoztak hozzá miközben lényeges kibocsátás növekedés valósult meg. Miközben a szándék úgy szólt, hogy csökkenjen a kibocsátás.
És akkor, ha itt tartunk, hogy csökkenjen a kibocsátás, akkor szeretném azért, hogy mondjam, rehabilitálni az innovációt, már a fenntartható fejlődés összefüggésében is, mert az úgy már nem igaz, hogy nem szolgálja, de mert addig, ameddig az innováció azt eredményezte, hogy kisebb környezet használatot eredményez, ameddig kevesebb energia felhasználást keres és talál, valósít meg, már hogy kevesebb energia felhasználással teljesíti a célját, ameddig olyan technológiai változásokat indukál, amelynek eredményeként olyan technikai eszközök jönnek létre, amelyek ténylegesen kevesebbet bocsátanak ki, ennyiben ma is szolgálja a fenntarthatóságot.
De ezzel csak azt szeretném mondani, hogy ez így jó, mert ez optimizmusra ad okot egy más logikájú innováció esetére, de ez pontosan ugyan addig tud működni, ameddig az ennek üzleti értéket adó megrendelés számára ez értéket jelent. Márpedig ma azt mondani, hogy szerte a világban nem a csengő dollár, vagy a csengő euró van előrébb, mint a kibocsátás, vagy mint a hulladékgazdálkodás, ezt azért nem merném állítani. Pedig hát el kell jutni idáig. És akkor kell, akkor lehet majd az innováció vonatkozásában másról is beszélni. Természetesen ez nem egyik napról a másik napra van, és ma is már több minden olyan megfontolást kénytelen érvényesíteni a gazdaság, amely innovációs impulzusokat is jelent.
Ilyen innovációs impulzusnak lehet megítélésem szerint tekinteni azt a szerintem még a XX század első felében is, sőt még a második felében is, és talán istenkáromlásnak tűnő gondolatot, hogy felelős a terméke, a hulladékká válásának utáni kezeléséért is a gyártó. Ez azért korábban föl sem merült, ehhez azért el kellett addig jutni, odáig, hogy használhatjuk anyagainkat, hogy ráadásul a fogyasztói társadalmak a XX. század meglehetősen komoly pazarlást produkált, lerakókon gyűlt az anyag, gyűlt az anyag és észrevették az emberek, hogy szemétdombon élünk. Most nem feltétlenül az összetakarítatlanság okán, hanem a természet és az élőhely összetartozása okán.
Valami zavar keletkezett az életélményekben és hát természetes úton oka is volt annak, hogy ma már a gazdaság szereplői kénytelenek a hulladékgazdálkodás meghatározott, egy a saját termékekre megvalósult hulladékgazdálkodási kérdéseket áthárítani az államra és a társadalomra, hanem maguk üzleti vállalkozásuk és gazdasági érdekeltségük keretében számolnak vele, és értelemszerűen ez rögtön megjelenik abban, hogy olyan technológiákat alkalmaznak, ami szétszedhetővé, tehát az adott összeállítást könnyen szétszedhetővé, újrahasznosíthatóvá tudja tenni. És ez nyílván csak akkor merülhetett és globálisan fel, amikor ez a különböző piacok szabályozóiban megjelent.
Ma a fenntartható fejlődés innovációval kapcsolatos hatása szabályozó rendszereken keresztül érvényesíthető. Ennek megfelelően, ahol a szabályozó rendszer részévé lehet tenni a fenntarthatósággal összefüggő követelményrendszert, ott az innováció számára ez egy kihívás, ott ahol ilyen szabályozás nincs, ott ez nem működik.
És ilyenkor merül föl az a kérdés, hogy egyáltalán mennyiben szolgálja egy állam esetében a piaci semlegesség a valós fenntarthatóságot is valamely értelemben figyelembe vevő versenyt? Mert az könnyen belátható, hogy például azon autógyárak, amelyeknek nem volt szempontja, hogy majdan be kell gyűjteni, vissza kell gyűjteni és hasznosítani kell, azok valószínűleg profitábilisabbak lennének, hogy ha lennének ilyen különbségek, azokkal szemben, akiknek kutya kötelessége a munkáikat visszagyűjteni, újrahasznosítani és a többi és a többi…
Tehát más, más szabályok vonatkoznak, kialakulhatnak a szabályozókból eredő versenyhátrányok és ezt ugye a piac szereplői nagyon nem szeretik. Éppen ezért a piac szereplői ilyen helyzet észlelésekor hajlamosak a szabályozókat arra inspirálni, hogy „ne tegyetek bennünket tönkre, ne akarjatok pápábbak lenni a pápánál, ne hozzatok ránk néztvést olyan kötelezettséget, amik a versenytársak esetében nincs”. Ezzel pusztán azt akartam illusztrálni, hogy ameddig a kizárólag állam szabályozó rendszereken keresztül épül be a fenntartható fejlődés követelmény rendszere, az innovációba, annak abban való részvétele esetleges. Igazából az innováció mostani, én így fogalmazok: korlátos hatóköre leggyakrabban a hulladékgazdálkodási kérdésekben jelenik meg napjainkban, az energia takarékosság kérdés körében jelenik meg, a kibocsátás csökkentésében, és általában véve a takarékosság, anyagtakarékosság dolgában. És megjelenik egy másik összefüggés-rendszerben is, ami valljuk be a Magyar Köztársaság számára egy adott ponton előny volt, olcsó munkaerőben. Ne tagadjuk, nevesen a Magyar Köztársaságnak a rendszerváltozást követően az egyik verseny előnye régió, vagy a fejlett régióhoz képest, az olcsó munkaerejében volt. Azért mondhatjuk, hogy volt, mert már nem így van. Mennek tovább keletre és ha egészen Távol Keletre megyünk, azzal a munkaerővel már igazán nehéz lenne, annak az árával nehéz lenne versenyképesnek lenni.
Miért mondom én el, miért mondom ezt, és miért mondom az emberi munkaerő felhasználását? Hát addig, ameddig a szabályozás pl. Magyarországon is ugyan beszél róla, de el nem fogadja, azt, hogy a fenntarthatóságra tekintettel egy másfajta erőforrás terhelési szisztémát, más adórendszert kell alkalmazni, addig meglehetősen korlátos lesz a gazdaság ebbéli teljesítménye és a gazdaság orientált innováció is. Ugye a fenntarthatóság szempontjai, hogy a korlátosan rendelkezésre álló erőforrások használatát igyekezünk kordában tartani, ha már minden áron erőforrásokat kell hasznosítani, tehát legyen az emberi, a gazdaság kell, szemben azzal az erőforrás használattal, ami megújuló, vagy, ha úgy tetszik, korlátlan. Én ez utóbbit nem szeretem, maradjunk a megújulónál mi a végtelen?, mi a korlátlan?
Ez azt jelenti, azt kellene, hogy jelentse, hogy a lehető legtöbb adóterhet azokra az erőforrásokra kellene rátenni, pl. fosszilis energiák, pl. korlátosan rendelkezésre álló ásványi nyersanyagok, - mondjuk maradjunk ennél a kettőnél. Itt ma valószínűleg azok vannak kitéve ennek a tényleges terhelhetőségre, hogy egyébként e fölötti birtoklási harc éppen hogy áll. Tehát mondjuk úgy éppen nem a jövőt illető szempontok, mondjuk úgy, hogy számunkra most elérhető, mert baráti országok vagyunk, a Szovjetunióból ide, hát eléggé illuzórikus áron jött az olaj, mint tudjuk, aztán amikor ez valami okból megszűnt eszébe jutott sokaknak az energia takarékossági programokat kell beindítani. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy az anyag korlátosan áll rendelkezésre, folyamatosan drága kell, hogy legyen. Szemben az egyébként folyamatosan megújuló, hanem minőségében is javuló és javítható erőforrással, az emberi munkaerővel. Tehát a jelenlegi helyzethez képest, ahol az erőforrások túlnyomó többsége a meg nem újuló erőforrások túlnyomó többsége alul van terhelve, a megújulók közül a legfontosabb az emberi munkaerő, az emberi jelentősen felül van terhelve. Ezt a feje tetejéről a talpára kellene állítani. Ezt nevezik úgy egyébként „zöld adózásnak”. Úgy gondolom, hogy a zöld adózás bevezetése az innováció számára tág teret nyitna sok tekintetben. Nem vagyunk még itt!
Beszélni, beszélünk róla, államilag elfogadott, elhatározott programban még ilyennel nem találkoztam. Olyan bejelentéssel már igen, hogy elkezdtük a zöld adózás bevezetését, no de hát, ez kb. addig tartott, hogy volt egy kis költségvetési bevételi igény és ehhez valamit egy kicsit jobban terheltünk. Azt a legfontosabb kérdést, nagyon lényeges kérdést, hogy a minőségében folyamatosan javuló és javítható legfontosabb megújuló erőforrást, ezt ne terheljük, ezt nem léptük meg. És itt nyílván fölvetődik az is, hogy ez mennyiben lehet, vagy nem lehet egy ország stratégiájának tere, lehet-e egyé, én azt gondolom igen. Lehet, és itt térnék rá, egy másik összefüggés rendszerre. Nevesen arra, hogy az innováció nem gondolom, hogy elrabolható az üzleti világtól, legyen is ott, ami persze lehet, hogy fölveti azt a kérdést, hogy mit is támogatunk, de abbéli álláspontom nem osztom meg Önökkel, mert lehet, hogy ki is kergetnek a teremből. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy mint ahogy a fenntartható fejlődés is azt igényli, hogy a kizárólag gazdaság orientált döntéshozatal helyett mondjuk társadalmilag orientált döntéshozatal legyen, amelyben a környezeti feltételek és korlátok az őket megillető megítélés alá essenek, az egy másfajta innovációs gondolkodást igényel.
Ez igényel olyan szempontoknak az innováció tartalmává tételét, ami jelenleg nem szempont. Mert az is innovatív lehet, hogy ha egyébként egy létező üzleti költséget társadalmi költséggé tud átfabrikálni. Ez is innovatív lehet, és a gazdasági szereplők számára ez így tökéletesen elfogadható. De a logika éppen azt kívánná, hogy a társadalmi költségeket is figyelembe vevő technológiai és technikai innováció sokasága működjön. Akkor tudna a ma működő társadalom önmaga fenntarthatatlanságát némileg túllépve egy olyan feltételrendszer irányába elmozdulni, hogy valóban egy fenntartható társadalom, egy fenntartható logikának megfelelő emberi létezés gazdasági alapjai kialakulhassanak. Ez azt jelentené az én gondolkodásom és logikám szerint, hogy az államnak igenis van helye az innovációban. Mert, hogy van egy nagy csomó olyan megoldásra váró feladat, amely megoldása váró feladat, nem várható üzleti meggondolások alapján kielégíteni, hogy úgy tehát senki nem fog a társadalmi költségek bekebelezése érdekében innoválni üzleti vállalkozásként. Vagy, ha valaki ilyen, az tönkre is fog menni, nagyon hamar. Lehet, hogy ez lesz az első és egyben utolsó rossz döntése.
Ugyanakkor az ilyen jellegű innovációra a társadalom egészének és a fenntarthatóság szempontjai alapján az egész emberiségnek múlhatatlanul nagy szüksége van. Ezért tehát én azt gondolom, hogy egy ilyen a fenntarthatóság követelmény rendszerét is figyelembe vevő állami innovációt kellene működtetni, aminek végső soron az lenne a célja, hogy olyan technológiát állítson elő – és ezt megint az innováció szokott hagyományos gondolatára visszatérve – amelyek a társadalmi költségek csökkentését egyidejűleg ki tudja szolgálni, egy normálisan versenyképesen működő cég érdekeit is.
Ilyeneket érdemes lenne támogatni, illetőleg ilyenek kialakításában közreműködő partnereket érdemes megtalálni a gazdaság szereplői között. És gondolom, vagy csak remélem, hogy a rendkívül innovatív KMR-ban is vannak ilyen jellegű innovációk!
Egy másik egy sokkal távlatosabb dolog, nevezetesen, hogy egy gazdaság fejlődik, vagy nem fejlődik az üzleti kérdés. Ugyanakkor, hogy milyen irányban fejlődik, az szerintem sehol a fejlett világban nem úgy jött létre, hogy a gazdaság el kezdett működgetni és aztán ennek eredőjeként kialakult, hogy ez a gazdaság ilyen, az a gazdaság olyan, amaz a gazdaság amolyan irányba halad.
Nyílván ez volt az eredete, de aztán bizonyos gazdasági strukturális döntéseket meg kellett hozni a társadalom vezetőinek. Én azt gondolom, hogy ilyen struktúra formáló erő lehetne valóban, ha elfogadná a Magyar Köztársaság a fenntarthatósággal kapcsolatos saját stratégiáját. Miért gondolom ezt? Azért gondolom ezt, a teljes összefüggésrendszert időhiány miatt nem érintve, – a magyar gazdaság számára igenis versenyelőnyt jelenthető, irány volna, egy olyan ipari fejlesztési politika, amely megcélozza azokat a technológiákat, azoknak a gyártását, amely akár a fenntartható energetikai, akár energiatakarékossági, vagy akár a legmodernebb hulladékgazdálkodási, akár utalva Herczog Edittel egyik legutóbbi közös élményünkre, amely az atom technika irányában a legfejlettebb irányba mutatna.
Azt gondolom, hogy a fenntartható fejlődés követelmény rendszere elfogadása egy olyan fejlesztéspolitikai távlatokat nyitna a magyar gazdaságnak, amely a jövőt illetően kurrens, megalapozott technikát és monopol helyzeteket is eredményező extraprofitot is eredményező gazdasági vállalkozások kialakulását is tudná reményeim szerint tudja is eredményezni.
Ezeknek a nem minden esetben szalonképes gondolatoknak a társaság elé hozására vállalkoztam ezen időszak alatt.
Nagyon köszönöm a figyelmüket.
|
