A Szabó család a ’90-es évektől foglalkozik önálló gazdálkodással őstermelőként egy Karcag határában található tanyán. Szabó Zoltán korábban a helyi állami gazdaság inszeminátoraként, a testvére, Sándor pedig a Magyar Juh- és Kecsketenyésztők Szövetségének instruktorként dolgozott, ahol jelenleg régióvezető.
Zoltán fiai – az ifjabb Szabó Zoltán és Szabó Csaba – belenőttek a gazdálkodásba. Előbbi környezetgazdálkodási mérnökként végzett, és egy ideig szintén az MJKSZ instruktora volt, utóbbi pedig gépésztechnikus, és mindig a családi gazdaságban dolgozott.
Szabó Zoltán 1983-ban kezdett bele a juhtenyésztésbe pár selejt birkával, amiket szépen lassan szelektált.
Az elsők között foglalkozott a brit tejelő fajta tenyésztésével az országban, mostanra pedig az utolsó, akinek ilyen törzstenyészete van. A választása azért esett a fajtára, mert míg a merinó kettő báránynak „nem ura”, ez a gyakori ikerellést is fel tudja nevelni. A tenyészállatok eladása mellett sokáig hármas hasznosításra tartotta a juhokat. A tej és a bárány mellett akkor még a gyapjúnak is volt értéke.
A ’90-es évek első felében testvérével kibéreltek, majd később megvásároltak egy elhagyott szarvasmarhatelepet a Köztársaság tanyán. A fejést kezdetben kézi erővel végezték, de néhány éve pályázati támogatással 24 állásos, korszerű, automatizált fejőházat alakítottak ki.
Egy ideig a feldolgozással is foglalkoztak, és egy modern tejházba is beruháztak, de „kicsinek nagyok, nagynak viszont kicsik” voltak. A termelői piac nem vette fel a volument, a multik mellett nem tudtak labdába rúgni. Az állandósult értékesítési problémák és a tejárak visszaesése miatt két éve a tejtermelést is abbahagyták. A korszerű technológiát már csak évi 2-3 hétig apasztásra használják, és saját célra készítenek tejtermékeket. Ha úgy hozná az élet, könnyű lenne újból visszaállni az árutermelésre, de a jelenlegi 210 forintos tejárral nem érné meg.
A bárányokat Olaszországba értékesítik, a gyapjúért pedig 100-110 forintot kapnak. Ahogy Zoltán mondja: „Nem eladjuk, odaadjuk”.
A juhállomány 400-450 anyából áll, de a törzstenyészet létszáma jelentősen csökkent az elmúlt évek során. Egyik oka, hogy az állandó munkaerőhiány miatt nehéz eleget tenni a 72 órás egyedi jelölésnek, a különféle statisztikák, naplók határidős vezetésének. A másik, hogy a vérfrissítés is komoly probléma, mivel már Európában sem tenyésztik a fajtát. Gyakorlatilag meg vannak számlálva a napjai. Pár éve ugyan a gazdaságban járt egy idős kanadai törzstenyésztő pár, akikkel tárgyaltak a spermacseréről, de egyelőre semmi sincs a dologból.
Ahogy a juhtenyésztés és tejtermelés visszaszorult, úgy kapott Szabóéknál nagyobb teret a húsmarhatartás. Kezdetben csak a juhok melletti holtidő kitöltésére vettek néhány magyar tarkát, mondván, nem igényelnek annyi élőmunkát, de később, amikor a tanya körüli állami földek haszonbérletére pályáztak, fontos szemponttá vált az állategység biztosítása. Mostanra szépen beállt az állomány 180 körüli anyatehénre, amelyek mellett két limousin tenyészbikát tartanak.
Pár éve, amikor eladásra kerültek az addig bérelt állami földek, nagy döntést hoztak: bankhitelt vettek fel a területek megvásárlására, amibe Zoltán és Sándor mellett a harmadik testvérük is beszállt. Jelenleg körülbelül 600 hektár saját tulajdonú földön gazdálkodnak, amiből közel 400 szántó.
Évek óta nem voltak rászorulva a takarmány megvételére, de a tavalyi sosem látott aszály miatt mégis rákényszerültek.
A 150 hektáros kaszálójukról átlag 7-800, jobb években akár ezer körbála széna is lejön, de tavaly mindössze 73 darabot sikerült előállítani.
Egyebek mellett háromszáz bála szénát kellett vásárolniuk, ami csak borsos áron, Kaposvár mellett sikerült. Igaz, a szállítási támogatást igénybe tudták venni.
A tanyára négy kilométeren kátyús, kegyetlenül rossz burkolt út, majd további négy kilométeren hortobágyi szikes földút vezet. Off-road-autósok álma, de naponta megtenni nem álom, főként, ha esik vagy fagy. A terepjárók mindennel fel vannak szerelve, ami a közúti forgalomban viccesnek tűnik, de Sándoré így is a sárba ragadva várja a traktort, amikor érkezünk. Az út első szakaszát az önkormányzat egy pályázat keretében még idén felújítja, de a fennmaradó szakasz burkolása is több 100 millió forintba kerülne. Részben ez az oka, hogy Szabó Zoltán és Csaba gyakorlatilag kint élnek a tanyán, és már csak pár hetente járnak haza.
Bár a juhokat villanypásztor mellett legeltetik, és néhány éve, amikor végleg feladták a munkaerő-keresést, a szarvasmarhával is erre tértek át, a gazdaság mérete megkívánja az állandó jelenlétet. Nyíráskor, körmöléskor, oltásokkor hoznak alkalmi munkavállalót, de alkalmazottat többé nem vesznek fel. „Ha már folyton ott kell állni mellette, akkor az ember inkább maga végzi el a munkát.”
Az élőmunka csökkentése érdekében igyekeznek folyamatosan fejleszteni, modernizálni. Tavaly sikerült befejezniük egy nagyobb tanyafejlesztési pályázatot, aminek a keretében jelentős területet lebetonoztak, etetőkocsit vettek, nyakkidugós karámrendszert építettek és napelemeket telepítettek. Az etetés gépesítésével napi több órányi élőmunkát takarítanak meg. Korábban szállítószalagot építettek be a terménytároló-padláson, ami aratás idején legalább öt ember munkáját váltja ki. Sándor egy tehénistálló építését, Csaba a géppark fejlesztését gondolja a következő lépésnek, míg Zoltán azon gondolkodik, hogy elég lenne 100 birkával kevesebb.
A munkaerőhiány azt jelenti, hogy senki sem akar igazán dolgozni. Nincs, aki megjavítsa a nagygépeket – meséli Sándor, aki az utóbbi években a jelenleg 13 éves fiával aratott. Nagyobb gyerekei folyamatosan sokat segítenek a gazdálkodásban.
Mást választana, ha újrakezdhetné? „Amíg nem számolod össze a költségeket, addig biztos nyereséges – mondja egy kis öniróniával –, de szeretjük csinálni.” Ebben valamennyien egyetértenek. Csaba szerint, ha vannak is nehézségek, az a legjobb, ha az ember a maga urának érezheti magát.
A legidősebb Szabó sok mindent megtanult az iskolában és a húszéves állami gazdasági munkája során, de értékes olvasmánya volt egy angol állatorvos könyve is, aki az 1910-es években kezdett praktizálni, amikor még nem volt antibiotikum, sem sok más gyógyszer. Nála olvasta például, hogy a kicsúszott méhet kristálycukorral kell beszórni, mert ettől összemegy és könnyebb visszahelyezni.
Ritkán kell állatorvost hívniuk vagy antibiotikumot adni, mivel elvégzik, amit kell, és úgy tartják az állatokat, hogy ne legyen rá szükség.
Ha elhullik egy bárány, az irhájából készült „kabátot” ráadják egy olyanra, amelyik „szoptatós dajkára” szorul. Így nagyobb eséllyel fogja elfogadni a tejelő anya.
Szabó Zoltán saját maga szokta beadni az egységes kérelmeket, de részben a pályázatokat is. A támogatásokat lehetőség szerint igénybe veszik, de csak akkor, ha okszerűek. „Nem a pénz lebeg a szemem előtt, hanem hogy be tudjuk-e tartani a feltételeket, és az jó-e nekünk.” Részt vesznek az öko- és az AKG-programban, és megigényelték az állatjóléti támogatást is.
Vegyszert sosem használtak, csak szerves trágyával táplálják a földet, a gyomirtást pedig fizikailag, géppel végzik. Leginkább az internetről és fórumokon, rendezvényeken tájékozódnak, Sándor pedig sok információhoz jut az MJKSZ-ben és az agrárkamara földbizottsági tagjaként is. Úgy véli, a tájékozottság alapvető a sikeres gazdálkodáshoz, anélkül egyáltalán nem lehet előre jutni.
A beszélgetés alatt alig fordul elő, hogy „kivan a létszám”, mert hol egy fiatal koshoz ugranak oda a fiúk leszedni a lábára akadt drótot, hol egy ellő állathoz guggol oda az apjuk kisegíteni a bárányt, míg a testvére, Sándor szintén el-eltűnik, hogy pár perccel később silót lapátolva találjunk rá az udvaron.
Úgy látszik, ők legalább tényleg akarnak, sőt, szeretnek is dolgozni. Igaz, Csaba az elején még azt mondta: „Apu, minden lehet, csak jószág ne legyen!”, de mostanra ő az, aki az apját sem engedi pihenni, amíg nincsenek tökéletesen ellátva az állatok.
Forrás: Kistermelők Lapja/Czifrik
Fotó: Kistermelők Lapja