Bereg vármegyében is november 11-e jelezte a tél kezdetét. Ilyenkor fejezték be a földeken a mezőgazdasági munkákat, a cselédek megkapták az évi juttatásaikat és hozzá ráadásként egy libát. Volt tehát mit enni. Márton-nap a borászok ünnepe is, hiszen ekkorra már iható volt az újbor, ami jól illett a lúdpecsenyéhez.
A Szent Márton ünnepéhez kapcsolódó lámpás felvonulás szokását a Bereg vármegyébe a tatárjárás után betelepített németek hozták magukkal. A középkorban Magyarországon a katolikusok Szent Márton nappal indították az adventet, ami ekkoriban hazánkon kívül csak Franciaországban volt szokás. A koraújkorban (17-18.század) a reformátusoknál Szent András napjához (november 30.) legközelebb eső vasárnap volt advent első vasárnapja, de ma már a katolikusoknál is. Ekkortól kezdődtek és egészen februárig tartottak a hagyományos disznóvágások, aminek viszont nem egyházi, sokkal inkább praktikus okai voltak. Azért télen vágtak disznót, mert ilyenkor nem romlott meg a hús.
Disznóvágások időszaka
Bittner Erzsébet, volt vámosatyai tanárnő így emlékezik az egykori helyi disznóvágásokra: „A gazdák télen a disznóvágások idején nagy szakértelemmel dolgozták fel a már levágásra „érett” hízókat. Az apák a bölléreskedés tudományát a fiaiknak adták tovább, a hízók feldolgozásának értéke, komolysága abban rejlett, hogy az ekkor elkészült finomságok, élelmek hónapokon át a sütések-főzések jelentős alapanyagát biztosították. A hízó levágása, a perzselése, a mosása, tisztítása, a szakszerű felbontása, a darabolása, a sózás, a sózott húsok forgatása, a füstölés, (...) mindehhez férfierőre volt szükség. Volt azért bőven a ház asszonyainak is tennivalója ilyenkor. Fontos volt, hogy a sokféle finomságból a füstölt sonka és a kolbász a húsvéti ünnepekre is ízletes étek maradjon, hogy a füstölt szalonna a nyári szalonnasütések idejére is élvezhető legyen, hogy a kisült zsír az új disznóvágásig finom maradjon (hol, hogyan miben tárolják?), (...) ezekhez bizony nagy szakértelem kellett.”
Népszokások
Szent András napjához számos népszokás is kapcsolódott. A fiatal lányok régen is tudni szerették volna, ki lesz a párjuk, kivel fogják leélni az életüket. Mivel november végén gyakran került szóba a disznóvágás, ezért a jóslás fontos alanya lett a háznál nevelgetett sertés is. A hajadon leányok már kora reggel a kertbe szaladtak, hogy megrugdossák a disznóól oldalát. Ahányat röffentett a disznó, annyi év múlva ment férjhez a lány. A disznóól-rugdosás után a leányok a falu határában magasodó dombra, vagy ha az nem volt, az udvaron magasodó trágyadombra szaladtak fel, s azt figyelték, honnan hallani kutyaugatást, mert úgy hitték, abból az irányból érkezik majd a jövendőbelijük. Szokásban volt a hajadon lányok körében az András-napi gombócfőzés is. A gombócba töltelék helyett különböző fiúnevekkel ellátott cédulákat rejtettek. Amelyik gombóc elsőként jött fel a forrásban levő víz felszínére, az azt rejtő cédulára írt név viselője lesz majd a férjük.
Az András-kalendárium esetében a leányok 24 fiúnevet cetlikre írtak és egy befőttes üvegbe helyezték. Karácsonyig minden nap húztak az üvegből egyet. Az utolsónak húzott cetlire írt név mutatta a leendő férjük keresztnevét. Nem véletlen végezték ezeket a praktikákat, mert a házasságot kötő két személy akarata akkoriban még nem volt fontos. A lányok hozománya, a család, a rokonság „rangja”, de a házasulandók családjának konkrét anyagi helyzete volt a leglényegesebb szempont a házasságkötésnél. „Föld földdel házasodik” – járta a mondás a XIX. században. Felekezetileg, nemzetiségileg, de vagyonilag is hasonló vagy azonos körből választottak társat a szülők gyermekeiknek.
A földet művelő falvakban fontos volt az időjárás alakulása, ezért az András-napi időjárásból következtettek annak várható alakulására. Úgy tartották, ha e napon esik vagy havazik, akkor azon a vidéken csapadékos lesz az elkövetkező időszak.
András napja jelezte a csend, a várakozás, a karácsonyra való lelki felkészülés idejének beköszöntét is. A néphagyomány szerint András leteszi a hegedűt, éjfélkor beáll a csend ideje, az advent…
Szerző: Nagy Csilla
Forrás: szon.hu
Szöveg: Szabó József János
Fotók: Szabó József János gyűjtése