Tizenötödik alkalommal került megrendezésre Nyíregyházán a megyei textilművészeti programsorozat a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Népművészeti Egyesület szervezésében.A rendezvény témája a nemeztárgyakon lévő motívumok és jelképek jelentése volt.
A szakmai előadást, bemutatót és a gyakorlatot Vetró Mihály nemezkészítő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium szakoktatója, művészeti vezetője és Szakady Kincső nemezkészítő-szakoktató, szakágvezető tartotta.
A szakmai program két részre tagolódott egy elméleti és egy délutáni gyakorlati részre.
A délelőtti részben Vetró Mihály elkalauzolt bennünket a népi díszítő művészet szakrális jelentésének világába. Bepillantást nyertünk a motívumok jeleinek kapcsolatrendszerébe, amely igen szerteágazó s ilyenek a belőlük levonható írástörténeti, jelképtörténeti következtetések is.
Az, amit ma tárgyalkotó népművészetnek, népi iparművészetnek, esetleg hagyományos kézművesiparnak nevezünk, néhány évszázaddal ezelőtt, természetes közegében, a paraszti kultúrában az életvitel benső szervező erejeként működött, a megalkotott tárgyak az emberek hétköznapi életének részei voltak. Az emberek akkoriban még beleszülettek a hagyományba, a környezetük rendezettségének élményét is adó tárgyak megalkotásához szükséges tudást, miként korábban, évezredeken keresztül mozdulatról mozdulatra adták át. Az utóbbi századokban a rendkívül felgyorsult társadalmi, gazdasági változások következtében gyengült a hagyomány korábban meghatározó ereje. A népi kultúrát évszázadokon keresztül őrző, ápoló, gazdagító és örökítőhagyományos paraszti közösségek felbomlottak. Az idősebb nemzedékek kihalásával szertefoszlott az élő népi műveltség, a hagyomány őrizte tudás. A gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, a hagyománytalan világban talajvesztetté, gyökértelenné vált. Mindezekből fakadóan megváltozott a népművészet szerepe, jelent ősége is. Ez a folyamat hol kisebb, hol nagyobb lendülettel máig folytatódott. Visszatekintve úgy tűnik, nagyobb lendületet mindig akkor vett, amikor a nemzeti identitás, önmeghatározás vált bizonytalanná. Ma is, egy olyan időszakban, amit sok szempontból a széthullás és talán újra építkezés jellemez, hasonló kihívásokkal vagyunk kénytelenek szembenézni. Olyan korban élünk több, mint kétszáz éve, amikor a változások rendkívül felgyorsultak.
A fordulat kihívása végső soron abban áll, hogy az immár globális egységbe szerveződő emberi társadalom a kultúra folytonossága érdekében újra megbecsüli-e az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát és keresni kezdi-e, majd hasznosítani igyekszik-e a hagyományban, mint a közösség kulturális emlékezetében megőrződött tudást.
A magyar parasztság a múltból nemcsak egyegy motívumot, emléktöredéket hozott magával, hanem az egész motívumkincsben, mint összefüggő jelrendszerben benne lappang archaikus világszemléletének sok alapvető eleme is. Ez a világlátás, a jelekben rögzített és jelekkel közvetített tudás pedig ma is érvényes üzenettel szól az ember helyéről a világmindenségben: feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerőségek megfigyeléséről és alkalmazásról, a természetben természetesen és a természettel való együttélésről. Pl. a faragott tárgyon, fazekas által készített edényen a minta nem pusztán díszítés, hanem sokkal inkább képi üzenet. Azt mondhatjuk, hogy a jelentést hordozó kép (jelkép) díszít is, de jelentése az elsődleges. Az ember ősidőktől fogva úgy alakította tárgyait, hogy azok hasznosak legyenek, de ne csak hasznosak, hanem szépek is, ám a rendeltetésen és formai megjelenésükön túl valami magasabbat is kifejezzenek.
A szentséghez kapcsolódni: ez a törekvés jellemezte évezredeken keresztül a hagyományos emberi közösségek kultúráját. Praktikum, esztétikum, szakralitás elválaszthatatlanul együtt volt egy-egy tárgyban. Egy szerves kultúrában a hétköznapi használati tárgyak az embereknek a szent tér és idő, környezet megteremtésében segítenek. A népművészet díszítőmintái, helyesebben: a világ, mint egységes, összefüggő egész tudását közvetítő szimbólumai ugyanis a mindenség rendjéről szólnak, gyakran világmodellt közvetítenek, végső soron pedig azt a tudást, hogy a világ jelenségei között érzékfeletti összefüggés létezik. Ezt a transzcendens tudást a hagyomány szimbólumrendszerekben őrizte meg. A hagyományos közösségek jelképeket teremtő, jelképekben gondolkodó, jelképeket átörökítő emberekből álltak. Szimbólumok rendszerén keresztül alakult ki egy közösség identitása is. Egy díszített tárgyban a szimbólum célzást és lehetőséget jelent egy magasabb értelem megragadására is. Ezért beszélhetünk úgy a népművészetről, mint a magyar nép szakrális művészetéről. A művészet célja, hogy az ember a lényeglátását megőrizze és segítse, hogy ne veszítse szem elől a rendet és a létfeladatát, az élet lehetőségeit. Ez a művészet szakrális művészet, a létezés transzcendens arculatára figyelmeztet és emlékeztet. Az a művészet szakrális, melynek formái a szellem időtlen tartalmát tükrözik vissza. A felhasznált szimbólumok végső lényegét nem ismerheti mindegyik kézműves, egyedül a mintákat továbbadó és a megformálásszabályait elbíró hagyomány az, mely a formák szellemi hitelességét garantálja. Az a kézműves munka pedig, amely alapjában véve a kozmikusvalóságot tükrözte vissza, valódi rítussá, szakrális cselekménnyé vált.
A szakrális művészet azt jelenti, hogy a díszített tárgyak díszei nem csak díszek, hanem legalább egyenértékűek a tárgyak gyakorlati hasznosságával. A tárgyak éppen azáltal használhatóak igazán, hogy ezek a díszek többletjelentést, többletfunkciót biztosítanak nekik, illetve biztosítják azt, hogy a tárgyhasználata közben megszülessen a harmónia is a szakrális renddel. A minták, szimbólumok minőségileg megváltoztatják, megnemesítik az anyagot és a formát, áttörik a hétköznapiságot, a létfenntartás szükségszerűségét, a profanizálódó környezetet és utat nyitnak a szent, az igaz, az örök felé. A természettel közösségben élő ember számára a világgal való rend, a világ rendjébe való ágyazódás pedig mindenek fölötti cél volt, hiszen ez biztosította léte értelmét. Ez az elsődleges, ez a legfontosabb az életszükségletekhez, csak ezt követi az olyan individuális és időleges szükségletek figyelembe vétele, mint az ízlés vagy a divat s ezek csak az utóbbi évszázadokban játszottak szerepet.
A szimbólumok mindig együttesen hordoznak igazán értelmet, együtt olyan mondatot alkotnak, amely mögött mítosz, ősi világlátás és világmagyarázat tárul fel. Ezt a nyelvet ma már alig értjük. Nem értjük egy tárgy értékét és használati célját sem addig, amíg ezt a nyelvet nem értjük és a nyelv által közölt üzenetet legalább meg nem sejtjük. Nem csak a mívesség határozza meg tehát a népi iparművészek által alkotott tárgyak értékét – azok akkor teremtenek köteléket az ember és természetes környezete között, ha élővé teszik a népművészeti jelrendszer jelentés szintjeit.
Nem csak azért nem mindegy, hogy milyen tárgyak között éljük életünket, hogy szép, harmonikus környezetet teremtünk-e magunk köré, hanem azért sem, mert ezek úgy is hathatnak ránk, hogy a szimbólumokon keresztül az egész érzetét biztosítják, amely nélkülözhetetlen az ember lelki egészségéhez. A népművészet képi kifejezési útjain érkező_ üzenet emberi mivoltunk legmélyén kell, megérintsen minket. Így válhat számunkra is üzenettel és szellemmel telítővé egy festett bútor, egy faragott mángorló, vagy egy napos-holdas házorom. A világegyetem kozmikus erői, a Nap, a Hold, a csillagok ugyanúgy megjelennek itt, mint a víz, a szél hullámvonalai, a buja élet rügyező, sarjadó, elágazó, kivirágzó indamotívumai, vagy a gyakorta szívet formázó növényi levelek, a különféle gyümölcsök, állat- és emberstilizációk számtalan változata, sőt egymásba való átmenete.
Nem üres díszítmények, nem puszta formák ezek sem, hanem egytől egyig olyan kozmikus analógiák ismeretét nemzedékről nemzedékre közvetítő, archetipikus szimbólumok, jelrendszerek, amelyek az embert szó szerint minden lépésében a teremtett világba való szerves beletartozására, a természetire és társadalmira még nem különválasztott környezetével szembeni oszt(hat)atlan kötelezettségeire figyelmeztették. A mágikus-szimbolikus gondolkodás áthatotta az emberek mindennapi életét.
A díszesre faragott székelykapuk két oldalsó oszlopa nemegyszer ember formájú kapubálvány, amelyben a ház védőszellemei lakoznak. A miskakancsók eredetileg áldozati, a halotti toroknál használt edények, üres emberformájuk, a két sújtássor között középen tekergő, felkúszó zöld kígyó, a végtelen jele, a dolmánygombok által jelzett hét szint arra is példa lehet, hogy az archetípusok korábbi előzmények nélkül is megjelenhetnek, hogy kifejezzék az ember lelki-szellemi lehetőségeit. Folytathatnánk a sort, részletesen elemezve az újjászületést jelképező hímes tojások stilizált, ismétléssel geometrikussá vált, eredetileg kozmikus (Napot, Holdat, csillagokat jelképező) elemeit, a szőttesek mintáit és kompozícióit.
Ismerjük a honfoglalás kori magyar építményeket, szín- és formavilágot, a családok életmódját, szokásaikat, étkeiket és italaikat, sőt még temetkezési rendjüket is. Ezeket a mozaikokat, ha összerakosgatjuk, viszonylag nagy pontossággal megismerhetjük őseink otthonát, azok belső berendezését és az azokat alkotó tárgyakat, valamint használatieszközeiket. A honfoglalás korában legalább kétféle ház létezett, az egyik a jurta, azaz a szétszedhető nemezsátor, amit nyáron és az utazáshoz használtak őseink, amely belső elrendezésével is részletesen megismerkedtünk.
A jurta közepén áll a tűzhely, azon vasháromlábon a fazék. Egész nap megszakítás nélkül ég alatta a tűz, melyet a család legfiatalabb tagja őriz. Ha a jurta alapterületét, az ajtótól számítva négy egyenlő részre osztjuk, akkor megismerhetjük a benne zajló élet szokásait, és az ehhez igazodó ház belső berendezését. Az ajtóval szemben a tűzhely mögött van a családfő_ helye. A körnek a családfőtől jobbra eső oldala a férfiaké, bal fele a nőké. A családfő közvetlen baloldalán foglalnak helyet; a háziasszony, a kiskorú gyermekek, valamint a rokonok, a közvetlen jobboldalán – ha van – a ház legbecsesebb vendége, aki akár nő is lehet. Az ajtóban a szegények és a szolgák telepedhetnek le. A családfő és a háziasszony háta mögött van az ágy. Deszka alapzatra épült kerevet melyet nappal gyapjúnemez ágytakaró, vagy állatszőrök borítanak. A kényelmet tollal, esetleg juhszőrrel kitömött díszes párnák biztosítják. Éjszakára az ágy elé függöny kerül, vagy szőnyeg. Itt alszik a ház ura feleségével és kisebb gyermekeivel. Újszülött gyermek az ágy végében elhelyezett, anyja lábához kötéllel rögzített és így ringatható faháncsból készült bölcsőben alszik. A család többi tagja a földön tölti az éjszakát, a neki kijelölt helyen, fejük alatt a nyergükkel. A jurta padlóját gyékény, rajta nemez gyapjútakaró, vagy szőnyeg fedi. Gazdagabb otthonokban a keleti mintákkal díszített csomózott szőnyegek is megtalálhatók, de a díszvendég alá is ilyen szőnyeg kerül, ha érkezik a családhoz. Az ágy jobboldalán a család értéktárgyait, ruháit bőrzsákokban, későbbi korokban, kivájt farönk ládákban tárolják. Az ágy mellet közvetlenül a házi oltár helye van, később a kereszténység felvétele után a feszület és védőszentek faragott szobraival. A jurta férfi oldalának falán vannak felfüggesztve mind azok a tárgyak, melyeket ők használnak; fegyverek, lószerszámok. Az asszonyok oldalán pedig azok a tárgyak találhatók, melyek a házkörüli munkáknál és a háztartásban használatosak; edények, kannák, facsészék, örlőkövek, tömlők, sulykolók. A berendezés tartozéka még az ülő alkalmatosságokat pótló, tűzköré ledobott állatszőrök, melyeken nemcsak ülnek, hanem a kornak megfelelően, étkezés után a zsíros kezüket is abba törlik. Számtalan, egymással párhuzamba állított használati tárgyon lévő díszítő elem jelentését tudhattuk meg mind szakrális, mind csillagászati (asztrológia,) mind a mondakörökhöz kapcsolódóan, de a motívumuk rovásbetű megfelelőjét is megismerhettük.
Szerző: Nagy Csilla
Források: Ortutay Gyula - Az ősi magyar hitvilág , GYŐRI - NAGY SÁNDOR: Megtartó jelek, HOPPÁL MIHÁLY - JANKOVICS MARCELL - NAGY ANDRÁS -Szemadám György: Jelképtár; KÓS KÁROLY: Eszköz, munka, néphagyomány.
Fotó: Nagy Csilla